Már egy ideje gondolkodtam rajt, hogy megírom ide 2004 őszi szünetét, de eddig el volt veszve a füzetem, és valahogy nem vett rá a lélek, hogy leírjam. Most eljött az idő! Megvan a füzet is, tehát már csak gépelni kell. Teljes egészében az akkor írtakat fogom begépelni, tehát amit olvasni fogtok azt 2004 november első hetében írtam:

Az őszi szünet

  Az a szó, hogy szünet, minden gyereket lázba hoz, van aki nagyobb, van aki kisebb lelkesedéssel, de mindenki várja. Lehet ugyanis, hogy a gyerek szünete egy részét azzal kell töltse, hogy segít a szüreti munkákban- ahogy ez nálunk is lenni szokott.
  Ennek ellenére én is nagy örömmel vártam a "vakációt",-elvégre a fizikai munkát egyszerűbben lehet hanyagolni, mint a szellemit.Tudtam azt is, hogy anyukám elenged a barátokhoz, hisz mióta külön iskolába járunk ritkábban találkozunk.Az első "munkanapom" még döcögősen indult. Kicsit kedvetlenül fogtunk hozzá, de a mama és a szüleim kérésére nem lehet nemet mondani.Második napon már nagyobb kedvvel dolgoztunk, hisz a munka vége után már az egész szünet a miénk. Igaz apukám már nem volt itthon, előző este még én engedtem ki, de már megszoktuk, hogy néha napokig nincs itthon, így nem izgultunk répaszedés közben. Inkább távoli terveken elmélkedtünk. Szinte minden második mondatban szerepelt a "majd".
  Egyszer egy emberre lettünk figyelmesek a föld végén. Ahogy jobban megnéztük láttuk, hogy a Serfec bácsi - apukám főnökét hívják így- az. Egy ideig értetlenül álltunk, majd anyukámmal és a testvéreimmel elindultunk felé. Amikor közelről láttam az arcát valami szorongató érzés fogott el, de próbáltam kiverni a fejemből. Anyukámmal ketten elindultak a házba. Én ottmaradtam, de a testvéreim odamentek a házhoz, és egy kis idő múlva fut felém a legkisebb testvérem és azt mondja, hogy "síró hangot hallottam". Elindultam aház felé és a szorongató érzés egyre erősebb lett. Hiába próbáltam kiverni a fejemből azt a gondolatot, ami eddig csak rémálmaimban fordult elő: meghalt! Á dehogy! Ez biztos csak fantázia! És akkor benyitok! Anyukám sír, minket leültetnek az ágyra. A Serfec bácsi elkezdte mondani: -Fiúk nagy baj van!
  Ez a mondat már elég lett volna, hogy megértsük, de ő végigmondta. -Apukátok reggel karambolozott és meghalt!
  És vége! Ezzel a mondattal több álmot, vágyat és reményt rombolt le, mint amennyit valaha megálmodtunk. Hisz mi van azokkal, amikre még nem gondoltunk? Egy óra hosszan még nem tértünk magunkhoz, de talán még napokig így voltunk vele. Olyan váratlanul ért ez minket, hogy egyszerűen nem tudtuk felfogni, és mind a mai napig megemészteni. Miért?- kérdezgettüknapokig. Miért...? De választ nem találtunk.
  Az ember azt gondolja, hogy hívő ember, de igazán megtapasztalni egy ilyen tragédiában lehet, hogy van Isten. Régen hallottam már, de most rádöbbentem annak a mondásnak az igazságára, miszerint "Ember tervez, Isten végez".
  Úgy gondolom ,nem véletlenül járunk templomba és hallunk hetente Jézusról, Istenről. Most már bizonyosan tudom, hogy van Isten és Jézus, léteztek, léteznek és nem tudok mást csinálni, mint elfogadom akaratukat.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.